Don’t be an angel, I love you forever
Lukács Andrea festészetéhez
„Ne tévesszen meg senkit a mellettem álló művész angyali arca, puhán aláhulló haja. Lukács Andrea bizony kemény és erős képeket fest. Nem az a lacafacázó típus. Ha természet: akkor hóvihar, vulkánkitörés, szökőár, forgószél. Ha a tárgyi világ: abnormálisra nőtt varrótű, koszlott balettcipő, ufo-maszk, szem nélküli baba, tehát csupa hideg, kallódó, nyugtalanító valami. Ha csak e jegyek alapján ítélnénk, a képek könnyedén besorolhatók lennének a „peinture noire” még csak nem is B-kategóriás produkciói közé. Ám mégse – mondhatnánk Heidegger ellenében, itt a tematika szükséges, de nem elégséges előfeltétel. Mielőtt azonban belebonyolódnánk a hóvihar hóviharságáról szóló fejtegetésekbe, jobb lesz nekünk újra a képekre pillantani. Feltűnhet a színhasználat biztonsága és ereje. Robbannak a vörösök, harsognak a kénsárgák, ütnek a fehérek – pár pillanatra szinte a 80-as évek végi új vad festészet vagy a „heftige Malerei” tomboló mámorát megidézve. Felfigyelhetünk a képszerkesztés zenei ütemezéshez hasonlatos voltára, az ellenpontozásra, arra, ahogy a Tornádó c. képen a bal alsó sarok feszülő vöröse önmagában is képes kiegyensúlyozni a központi motívum fekete tömegét. Beszélhetnénk a sistergő, ostorcsapásként zuhogó ecsetvonásokról, a képek felületén átütő fehér vonalak titokzatosságáról. Az egyébként immár magabiztosan birtokolt eszköztárnál azonban fontosabb a képeket mozgató szenvedély és erő. Az a lendület, mellyel Lukács Andrea beleviszi önnön személyiségét a képekbe s az az elszánás, mely a személyiség jelenlétét személyességgé alakítja át. Az ebből adódó hitel teszi lehetővé, hogy számunkra is fontossá válhatnak e művek, hogy e személyesség ereje minden befogadó számára evidens legyen. Nem egyszerűen katasztrófákat látunk, nem csak az elemek összecsapásának leszünk tanúi, hanem – hasonlatosan a Friedreichtől Kieferig ívelő vonulathoz – a természetbe, társadalomba, történelembe vettetett ember küzdelmeinek, szorongásainak, diadalainak is. Természetesen nem lehet mindvégig az ekképp kiélezett helyzetek közelében maradni – a világ nemcsak tűzvészekből és viharokból áll. Lukács keménysége, expresszivitása azonban más típusú művein is érvényesül. Így vicsorgó, lófogú arcokat felvonultató sorozatán, de egyéb portréin is, ahogy félfiguratív-félabsztrakt képein is. Keménysége, expresszivitása azonban ezeken a műveken is – katasztrófa-tájaihoz hasonlóan – személyességéből, belső hiteléből épül fel. Új elemként jelentkezik rajtuk azonban némi szarkasztikus, groteszk humor. Ezt erősítik fel a rajtuk megjelenő, egyébként festői elemként is érvényesülő feliratok, melyek néhány esetben (pl. Sturm und Drang) felerősítik azok expresszív karakterét, máskor (Don’t be an angel, I love you forever) ironikus ellenpontot képeznek. Reflexív szerepükből adódóan bár a kép szerves részét alkotják, ki is beszélnek belőle, jótékonyan megakadályozva azt, hogy a kép kizárólag az alkotó intim, belső ügye maradjon. Ezeknél a jó értelemben vett provokatív, lendületes képeknél jóval zavarba ejtőbb az a sorozata, melyeken a különböző tárgyak, motívumtöredékek szinte narratív módon kerülnek egymás mellé. A képek asszociációs rendszere néhol, mint a balettcipőbe szúrt tű, a levágott falevél esetében a szürrealizmust vagy még inkább Picabia késői, vonalas képei idézik fel, másokon inkább az új narratív iskolák, így a lipcsei lazább, nyitottabb szemlélete érződik. Épp ezért fölösleges is e képek megfejtésére, a tárgyak gondolati megfeleltetésére törekedni. Valóban- egyik képének címét idézve – az ego balettezik itt, az ösztönösen felmerülő képi-hangulati ötletek megjeleníthetőségét, különféle, egymástól szándékosan távol álló képelemek vegyíthetőségét, egyszóval a csorbítatlan vagy alig korlátozott művészi szabadsággal járó lehetőségeket próbálgatja rajtuk a művész - írta a Tat Galéria legújabb fiatal alkotójáról”
Pataki Gábor
művészettörténész
